Marokkói fotós kalandok

2018 decemberben rám írt az orosz stylist ismerősöm, hogy lenne-e kedvem Marokkóban divatfotókat készíteni, mivel jelenleg is kinn  tartózkodik és vannak marokkói ismerősei, akik segítenek fotós helyszíneket keresni. Gondolkoztam egy keveset, hogy egyedül nőként világgá indulok egy olyan országba, ahol a nők csadorban és burkában mehetnek csak ki az utcára ill férfikísérővel közlekedhetnek. Többször rákérdeztem, hogy biztonságos-e ott mászkálni illetve fotózgatni, ismerősöm többször is elmondta hogy igen, ne aggódjak, úgyhogy megvettem a repülőjegyet és elindultam. 

Marokkó lakosságát nagyobbrészt berberek (75%), arabok (15%) és az ő keverékeik alkotják. A lakosság egy kis része még mindig nomád, ill. félnomád életet él – ők inkább berberek. A berberek főleg az ország déli területein élnek. Az ország hivatalos nyelve az arab, de több berber nyelvet is beszélnek, illetve a fő kommunikáció francia nyelven folyik. Itt már beleütköztem az első akadályba, ugyanis egyik nyelvet sem beszélem, alap szinten sem. Első számú akadályt az jelentette, hogy eljussak taxival Marrakesh repterétől a vonatállomásig. Természetesen a taxisok összevesztek rajtam a reptéren, arabul ordítoztak, amiből egy kukkot sem értettem, de végül megérkeztem a vonatállomásra. Egyetlenegy vonat indult Rabatba aznap, ami éjjel 2 órára ért be Rabatba. Szóval nagy nehezen vettem egy vonatjegyet Rabatba, és beszálltam egy koedukált vagonba, ahol nők és férfiak vegyesen utazhattak. Kendőt kötöttem a fejemre, a kabát kapucniját magamra húztam, fotós táskámat magamhoz ölelve indultam a nagy ismeretlenbe az éjszaka közepén. Aludni természetesen nem mertem. Mivel azon a héten öltek meg két külföldi nőt az Atlasz hegységben, nem nagyon volt biztonságérzetem… Megérkeztem hajnali 2 órakor Rabat városkába, leszálltam a vonatról, de az ismerősöm sehol sem volt, konkrétan nem tudtuk egymást elérni telefonon sem, mert az európai SIM kártya nem működik Marokkóban. Úgyhogy 5 százalékos telefontöltöttség mellett hulla fáradtan álldogáltam egyedül a vonatállomáson abban reménykedve, hogy ismerősöm felbukkan, de ez nem történt meg természetesen. 1 óra éjszakai álldogálás után már a telefonom töltöttsége 3 százalékra merült és döntöttem: vagy ott töltöm az éjszakát egy marokkói város vonatállomásán egyedül nőként vagy keresek valami szállást. Beugrottam egy taxiba és az első szállodához irányítottam a taxist. Szerencsém volt, találtunk egy szállodát és végre álomra hajthattam a fejem.

Másnap reggel 9-kor kezdődött a közös divatfotózásunk egy csodállatos riadban, melyről még álmaimban se gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyre eljutok. Hosszú szűk sikátor utcácskáin vergődtük át magunkat hárman nők, egy férfi vezetgetett minket, amikor is egy nehéz fakapuhoz értünk. A fakapun belépve csodaország tárult elénk. Színes csempekavalkád mindenhol, csodálatos belső udvar hatalmas átriummal és a becsillanó napfénnyel. Mint kiderült ez egy családi villa, egy több generációs gazdag rabati család lakja a házat, és hatalmas kegy volt, hogy beengedtek minket és mi ott fotózhattunk. Azt tudni kell Marokkóról, hogy Marokkóban tilos arab férfiakat és nőket fotózni engedély nélkül. Nagyon zárt társadalom, viszont ha befogadnak egy családba, onnantól kezdve családtagként tekintenek az illetőre. Minket befogadtak és innentől kezdve kinyíltak a kapuk. Volt szállásunk, ételünk, engedélyünk, több riadba is bejutottunk anélkül hogy horror pénzeket kértek volna tőlünk. 

A ruhákról szeretnék írni egy keveset. Mielőtt elindultam Marokkóba felkerestem Budapesten az Africantailoring szabóságot, ahol csodás afrikai mintás anyagokból varr a divattervező szoknyákat, ruhákat, blúzokat és tőle hoztam el a fotózásra ruhadarabokat. A stylist, Yulia Zimmermann ezt az afrikai színes ruhakavalkádot pedig kiegészítette modern darabokkal, így állt össze a koncepció. A modellünk egy arab fashionblogger, Jina Krishane volt, aki lelkesen pózolt a fotókon.

A fotós equipmentről még nem is írtam. Anno egy Nikon D5200-as kamerám volt Kit és egy fix 50-es objektívvel, egy kicsi  utazós softbox-al és rendszervakuval. Nem mondanám, hogy profi felszerelés, de korlátozottak voltak az anyagi lehetőségeim, illetve Marokkó nem egy biztonságos ország, nem akartam több milliós fotófelszereléssel elindulni. Ebből kellett kihozni a legtöbbet. Mint láthatjátok a képeken, ez sikerült is, bár néha jó lett volna egy plusz vaku a háttér megvilágítására. A képek az amerikai The Fox Magazinban és az Elegant Magazinban jelentek meg.

Fotós: Sopronfalvi Ildikó

Modell: Jina Krishane

Stylist és Makeup: Yulia Zimmermann

Ruhák: Africantailoring - Afrikai szabóság

Using Format